„A madár küzd, hogy megszülessen. A tojás a világ. Aki meg akar születni, annak egy világot kell elpusztítania.”
– Hermann Hesse, Demian
Számomra a „tojás” az a komfortzóna volt, amit magammal hoztam Magyarországról. Az ismerős utcák, a nyelv, a megszokott társaság, a rutinok – mindaz, ami biztonságos volt, de egy idő után szűk is. Amikor felszálltam arra a repülőre, még nem tudtam, hogy amit hátrahagyok, az nemcsak egy ország, hanem az a verzióm is, aki korábban voltam. Úgy érzem Szöul városában újjá születtem.
Két bőrönddel érkeztem meg Szöul városába és egy teljesen másik emberként tértem haza. Nem túlzás azt mondani, hogy Szöulban először nem találtam a helyemet. És mégis – valahogy ott, abban a hatalmas, nyüzsgő városban, valami megszületett bennem valami teljesen új.
Félelem és izgalom az indulás előtt
Őszinte leszek: amikor megjött az e-mail, hogy felvettek a Kookmin Universityre, konkrétan sikítottam örömömben. Aztán… pár nap múlva már inkább gyomorgörcsöm volt. Mi van, ha nem találok barátokat? Mi lesz , ha senki nem ért meg? Mi lesz, ha teljesen magányos leszek egy éven keresztül? konkrétan azt tervezgettem, hogy az első félév után haza megyek ha nem érzem jól magamat.
A repülőn nem aludtam egy percet sem. Néztem a monitoron, ahogy közeledünk Koreához, és csak annyi járt a fejemben: „Most már nincs visszaút.” És ez ijesztő volt. De jó értelemben.
A repedés: kultúrsokk
Az első napokban azt éreztem, hogy ez a város felfal. Nem barátságtalanul – inkább úgy, mint egy élő organizmus, amihez még nincs térképem. Szöul nem úgy hatott rám, mint egy város, inkább mint egy világ, ami egyszerre lenyűgözött és megrémített.
A metrón idősek néztek rám hosszan, arcukon furcsa kíváncsiság ült, ami nem bántó, de mégis feszélyez. Az éttermekben a vega étkezés, amire otthon már rutinszerű megoldásaim voltak, hirtelen kihívássá vált. A menük telis-tele ismeretlen szavakkal és szószokkal, a legtöbbben pedig hal vagy hús lapult valahol. Az is meglepett, mennyire gyors minden.
Koreában a „palli palli” életérzés teljesen átszövi a hétköznapokat. Az emberek rohannak, az étel percek alatt megérkezik, és még a liftek is gyorsabban záródnak, mint otthon. Én meg csak kapkodtam a fejem, és próbáltam nem útban lenni. Úgy éreztem, nemcsak másik országban vagyok, hanem másik univerzumban is.
Magány helyett közösség
A legnagyobb félelmem mégsem az étel vagy a nyelv volt, hanem a magány. Attól féltem, hogy kívülálló leszek, hogy nem találok társakat, akik értenek – akikhez kapcsolódhatok.
És aztán megtörtént az első valódi beszélgetés. Aztán a második. És a harmadik.
Barátaim lettek Magyarországról, Koreából, Csehországból, Görögországból, Amerikából – és egy nap arra eszméltem, hogy már nem vagyok egyedül. A Kookmin University-n nemcsak tanultam, hanem igazán éltem is. A campus csodaszép, zöld, tágas, és az ott töltött napok alatt egy új világ lett az enyém. Mindenki egy izgatott, kíváncsi és kicsit túlbuzgó volt – és ebben az állapotban valahogy könnyebb volt egymásra találni.
Egyetem? Inkább élménygyár
A Kookmin University kampusza gyönyörű. Tényleg. Mint egy kis erdő, ahol tanulni jó. És bár azt hittem, majd megfogok szakadni a tanulástól, igazából kellemesen meglepett, mennyire lazább, de életközelibb a rendszer, mint otthon. Projektmunka, csapatmunka, közösségi élet – és közben senki nem néz rád furán, ha hibázol.
Ami pedig a legmenőbb? Egyetemi fesztiválok. Színpad, fények, éjszakai evés-ivás, és igen – valódi idolok a színpadon. INGYEN. Itt tényleg tudják, hogyan kell az egyetemi éveket felejthetetlenné tenni. Sőt más egyetemi fesztiválra is el lehet menni, így ha kpop rajongó vagy, A Dél-koreai egyetemi élet valódi paradicsom lesz a számodra – Főleg ha Szöul városát választod.
Egy város, ami sosem alszik
Szöul nem olyan, mint Budapest. Itt nincsenek „üres” hétvégék. Minden hétvégén van egy új fesztivál vagy koncert amire el lehet menni. Mindig van egy új sétálóutca, amit felfedezhetsz, egy új étel, amit megkóstolhatsz. Rengeteg esztétikus kis kávézó van a városban, ami igazán varázslatosnak néz ki, lehetetlen mindet bejárni.
A bulikultúra nem hasonlít az otthonira. Itt mindenki kicsit szabadabb, kicsit merészebb – és persze a coin karaoke, ami egyszerre volt szórakoztató és felszabadító, hamar a kedvenc esti programom lett. Hongdae-ben, a fiatalok városrészében, éjjel háromkor is hömpölyög az élet. Viszont ha igazán jó buliba szeretnél menni, látogass el Itaewon szórakozóhelyeire is, hiszen ingyen itallal várnak. Nemegyszer ébredtem reggel azon kapva magam, hogy hajnali buliból jövök haza, fáradtan, de boldogan.
Az ingyenes nyári fesztiválokról és egyetemi fesztiválokról ódűkat tudnék zengeni! Kpop Idolok is felléptek rajtuk. Szörulban, Busanban, és más nagy városokban rengeteg fizetős fesztivál van, ahol a legjobbak is fellépnek – Kicsit olyan volt a hangulat mint egy feltúrbózott Sziget fesztivál.
FOMO Szöul városában
Minden meghívásra igent mondtam: új kávézó, új kirándulás, új kiállítás. Alig aludtam, de nem is akartam. Úgy éreztem, hogy ezt most mind magamba kell szippantanom, hogy ha egyszer hazaérek, ott legyen bennem a város illata, hangja, lüktetése.
Megszületni egy másik világban
Most, hogy itthonról írok ezekről a dolgokról, nehéz elhinni, hogy mindez velem történt. Mintha valaki más naplóját olvasnám – és mégis: ott, a világ túlfelén, megszületett egy új énem. Egy bátrabb, nyitottabb, kevésbé félő énem.
Hesse szavai nemcsak egy könyv mottója lettek számomra – hanem az utam térképe is.
„A madár küzd, hogy megszülessen. A tojás a világ. Aki meg akar születni, annak egy világot kell elpusztítania.” – Úgy érzem az út felénél a tojás teljesen megrepedt.
És egy évvel később már nem ugyanazzal a lánnyal nézek tükörbe, aki egykor félt attól, hogy egyedül marad.
Most már tudom: a világ hatalmas. És én is az vagyok benne.